New York-i kritika a Pacsirta fordításáról

   A külföldi Kosztolányi-recepciót föltáró sorozatunkban ezúttal Deborah Eisenberg Quiet, Shattering, Perfect (Csöndes, megtört, tökéletes) című kritikájáról szólunk, melyet a Pacsirta angol fordításáról (Skylark) írt. A kötet 2010-ben látott napvilágot, a New York Review Books Classics sorozatban. Richard Aczel munkájához Esterházy Péter írt előszót.

   Eisenberg kritikájában olyan regénynek tartja Kosztolányi művét, mely a világ összes fájdalmát egy szappanbuborékba fogja össze. Derűs stílusban mér megsemmisítő hatást olvasóira. A történet – és egyúttal minden történet – fő kérdése Eisenberg szerint az, hogy vajon mit kezdenek az emberek a sors fogalmával: miért éppen azt a sorsot viseljük, amelyiket, és miért éppen velünk történik az, ami? A Pacsirtát hol vidám szatíraként olvassuk, hol elbizonytalanodunk, az időnként megjelenő melankolikus hangnem miatt.

   Már az alapszituáció is kifordított: nem a szülők mennek el, és hagyják magára pajkos gyermeküket, hanem a gyerek utazik el, és hagyja magára pajkosságra vágyó szüleit. A kezdő jelenet alapján az angolszász olvasó-kritikus első lépésben arra a következtetésre jut, hogy valóban egy gyermekről van szó, és az ő holmijait készítik össze az aggódó szülők. Amikor azonban meglátjuk Pacsirtát, aki már egyáltalán nem gyerek, akkor értjük meg az egész történet mély tragédiáját. Lényéhez kezdettől fogva hozzátapad a fogyatékosság érzete. A rózsaszín napernyő és a többi kellék használatának leírása innentől a groteszk minőségébe csap át.

   Eisenberg röviden összefoglalja a cselekményt is. Említi a Párducokat, a színházi látogatást. Utóbbinál nem feledkezik meg arról – külön köszönetet mondva a fordítónak, Richard Aczelnak, aki fölhívta rá a figyelmét –, hogy A Gésák című darab valóban létező munka, és 1896-ban mutatták be Londonban. Az étterem leírásának elemzésénél pedig kiemeli, hogy Kosztolányi milyen ördögien és csábítóan írja le azokat az ételeket, amelyeket a címszereplő vénlány egészségtelennek ítélt.

A The New York Review of Books szerzője azt is hangsúlyozza, hogy a házaspár folyamatosan a múltba ragad bele, utalva például Vajkay gyűjtőszenvedélyére. Ugyanakkor csábítja is a szülőket az életélvezetek sora, és ők – akik hosszú éveken át elfojtásaik börtönében éltek – könnyen meg is részegednek mindettől. Pacsirta hazatértével azonban minden visszaáll a „normális” kerékvágásba. „Az élet visszatér korábbi rettegett bénultságába” – fogalmaz a kritikus.

   A szöveg kitér a történelmi kontextusra is, valamint Kosztolányi életrajzának vonatkozó epizódjaira. Kosztolányi Máriát – a költő húgát – ugyan nem említi, mint Pacsirta karakterének mintáját, de a szabadkai születést és rokonságot igen. Külön szól arról a különbségről, ami a Monarchia-beli állapotok, valamint az első világháború és a trianoni békeszerződés utáni Magyarország között tapasztalható.

   Végezetül Pacsirta karakterét jellemzi, meglehetősen szigorúan. A csúf lányt deformált személyiségnek tartja, minden bájtól mentes teremtménynek, aki kegyetlenül ítélkezik embertársai fölött. Ugyanakkor nem nevezhető félelmetesnek, hanem egyszerűen (ő is?) olyan hétköznapi ember, akinek pokol az élete.

   A regény kritikai kiadását hamarosan kézbe veheti a hazai szakmai közönség, illetve a szélesebb olvasóközönség tagjainak érdeklődésére is számítunk. A könyv Bucsics Katalin sajtó alá rendezésében, és a Kalligram kiadásában jelenik majd meg.

   Eisenberg írását ide kattintva, valamint a Források/Vonatkozó irodalom menüpontunkban olvashatják.