Tápay-Szabó László: A szegény kisgyermek (részlet)

 
 
„Tizenhat év, a legszebb kamaszkor! Boldog év, mert a nyári szünetben csak két fiú házi tanítója voltam, koszt-kvártély-mosásért, de Palicson. Az nekem akkor egy mondain fürdőhely volt, a legelső, amit láttam, tehát a legnagyobb és legelőkelőbb, több volt nekem akkor, mint önöknek most Ostende vagy Biarritz. Csak reggel öt órától hétig tanítottam, s azontúl az enyém volt az egész tó, az én szememben a Csendes óceán, nádasai a túlsó parton Polinézia szigetei. Reggelitől ebédig s ebédtől vacsoráig a vízben voltam vagy szandolinon. Hallatlanul sovány izmaimat úgy látszik, hosszú időre konzerválta a sziksós víz, melyben nem »fürödtem«, hanem úgyszólván laktam, s vérem a nyár folyamán többször is felfrissült, mert a tengersok pióca időnként annyi véremet kiszívta, hogy a fürdőorvosnak, Novák doktornak volt elég dolga, míg eszméletre térített. Ez mind nagyon szép volt, derült időben; de mit csinál az ember Palicson, ha egész nap esik az eső? Tizenhat évemmel már szívesen tanultam volna udvarolgatni, de a nagy bérvillában csak egy fiatal hölgy volt, Szigethy kisasszony; és ő mellőle egész nyáron nem tágított gimnáziumunk legfiatalabb helyettes tanára, kiből csodahamar egyetemi professzor lett, máig se tudom, miért. Áldott rossz ember volt, de azért Isten nyugtassa… Ha udvarlásról szó sem lehetett, mi más maradt volna hátra, mint a kártya? A háznál csak tarokk-kártya volt, de én semmiféle kártyajátékban sem voltam utolsó ember – ami természetes is, mert apám valóságos kártyazseni volt. (Rá is ment apai-anyai!) Diákjaim közül csak az egyik volt kártyában hasznavehető, a Loránd; a másik, Zoltán, soha sem vett kártyát a kezébe, csak hármat szeretett: enni, fürödni és aludni. A játékhoz hiányzott a harmadik és a negyedik partner. No, ilyen bolondság is csak tőlem telhetett ki: befogtam a tarokkba két kisfiút, Dekét és Gézát. Ők is ugyanabban a villában nyaraltak, és miután kisgyerek más nem volt a házban, felénk orientálódtak.
 
Deke már ötéves volt, Géza három. Deke már »kétágú« volt (nadrágocskában járt), Géza még szoknyát viselt. Unokatestvérek voltak. Gézának (mellső-hátsó irányban) csodálatosan hosszú volt a feje, s a koponyája tetején még kétpengős nagyságú területen »lüktetett a bőr«, mert nem volt alatta csont; Deke meg pösze volt és egy kissé hebegett… De már az első »lecke« után, mely igen tetszett nekik, láttam, hogy ezek zseniális gyerekek: pár hét múlva Géza már vadászott a X XI-re, Deke pedig akárhányszor bemondta a pagát ultimót.
 
Géza orvos lett és Csáth Géza néven kiváló költő; már sok évvel ezelőtt elvesztett lelki egyensúlyát és borzalmas módon öngyilkos lett.
 
Deke vagy Dezsőke (becenevét ő maga csinálta) a múlt héten meghalt: Kosztolányi Dezső, korunknak énszerintem legelső magyar költője, »A szegény kisgyermek panaszai« költője, a magyar nyelv legnagyobb művésze. […]
 
Dezsőkével aztán, a páratlan tarokk-partik után, úgy tízévenként egyszer találkoztunk. Mezei csigák voltunk: a legkisebb érintésre visszahúzódtunk házunkba, és onnan semmiféle hízelgő versikével nem lehetett bennünket kicsalni. Tudtuk azt is, hogy házunk fala milyen gyenge – csak ránk kell lépni, és végünk van… De nem léptek ránk, csak ide-oda rúgtak bennünket…
 
Nehéz sorsunk volt – az övé nehezebb; mert Dezsőke költőnek született, s kenyerét mint újságíró kereste. Írt jobbra, írt balra, ahogy a kor és a kiadó kívánta, meg vagyok róla győződve, hogy mindig szíve ellenére. Oly szerencsétlen korban élt, amikor az irodalomból és a költészetből nem lehetett megélni, és mivel meghalni nem akart, egyébbel is kellett foglalkoznia. Ez az egyéb az újságírás volt, mely ugyan maga is tiszteletreméltó foglalkozás, de a költészet mellett csak ipar, vagy a legeslegjobb esetben iparművészet. A koszorúk még egészen frissek Kosztolányi Dezső sírján, mikor kimondom, hogy ő mint költő csak nagyobb lesz, ha újságírói kényszerű munkásságának emlékét vele együtt eltemetjük. A művészt mint művészt, a költőt mint költőt kell emlékezetünkben megtartanunk, a hétköznapi dolgok nélkül. […]
 
»A szegény kisfiú« mindenkinek emlékezetében, aki csak ismerte, mint szelíd szemű, mindig mosolygó nagyfiú él. Az ő örökös mosolya alatt azonban nagy szomorúságok is lakoztak, melyekről sohasem beszélt. Spanyol, francia vagy angol újság nélkül sohasem láttam Dezsőkét; de ha néha elfogtam, uccán vagy olyan kávéházban, hova írók nem járnak, mihelyt valami személyi ügyét érintettem beszélgetés közben, Dezsőke azonnal talált rá valami ürügyet, hogy elszaladjon. És most elszaladt az egész élet elől, mely szegényebb lett egy nagyon gazdag, de nagyon finom és rendkívül érzékeny művészlélekkel.”
 

Forrás: Tolnai Világlapja, 1936. november 18.

 

 [Vissza az anekdotákhoz]