Ráskai Ferenc: Costo

 

Sok, igen sok szál fűzte a színházhoz Kosztolányi Dezsőt. Hitvest is a színházi világból választott, Harmos Ilonát, a kitűnő drámai művésznőt. Sokat fordított Shakespeare-t és könnyű vígjátékot egyaránt. Regényét, az Édes Annát színpadra vázolta a halála előtti hónapokban és a kidolgozástfeleségére bízta, aki maga is jelesül forgatja a tollat. És sűrűn volt vendége ennek a rovatnak is [a Pesti Hírlap Színház és zene című rovata]. Az volt a kérése, valahányszor külföldi vendégjáték esik valamelyik színházban, ő írhasson. Angolul, franciául, németül tökéletesen tudott. És e kritikái számára idegen hangzású álnevet használt. Nevének első két szótagjából az olasz-latinos hangzású
Costo-t hasította ki. A Costo-kritikák remekei voltak ennek a műfajnak. Tömören, csiszoltan, műgonddal, találóan szólt hozzá a darabhoz, szereplőkhöz, noha az esti előadáson látta először az egészet és legtöbbször a darabot is. De készen volt a kritikával mindig, időre.

Costo-cikkeket tervezett egyszer a római múzeumok nevezetességeiről is. Együtt mentünk Rómába. Egyik napon a Villa Borghese volt a program. Ennek a múzeumnak a bejáratától folyosó visz egy felülről megvilágított kupoláig. A kupola alatt akkoriban ott állt Apolló szobra. A folyosón csak lassan közeledett hozzá az ember, hogy minél jobban szemügyre vehesse. Kosztolányi még így is elmaradt. Amikor pedig én szinte eltűntem az egyik oldalfolyosón, látom, hogy Kosztolányi már ott áll egészen közel a szoborhoz, és lép hátra, lép előre, forgolódik, míg eltalálta a szobor pózát. Hozzámérte magát Apollóhoz.

És, jól emlékszem, jogosnak láttam a hozzámérést. Apollói termete, nemes feje állta a versenyt ott a római fényben. De mennyire!

Ennek tíz éve.

Nagy-nagy szenvedései között egyik látogatásom alkalmából emlékeztettem őt erre az Apollóval való összemérésre. De megbántam! Elindultak a könnyei és tördelt szavakkal szólt:

– Apolló haldoklik, barátom, Apolló a végét járja…
 

Forrás: Pesti Hírlap, 1936. november 6.

 

[Vissza az anekdotákhoz]