Márai Sándor: Kosztolányi Dezső meghalt (részlet)

 

„Kosztolányi Dezső író volt. Halála órájában ez a megállapítás nem értékelés, hanemfigyelmeztetés. Író volt, egy korban, amely nem sokat törődik a szellemmel. Író volt, egy kétségbeesett korban, amely a halálfélelem feszültségében él, egy korban, amely a szellem emberét csak eltűri, talán megbocsát neki, de nem figyel többé igazán reá. Magyar író volt, s egyszer, márbetegen és csüggedten, azt mondta: »A magyar író Trianonba hal bele.« Úgy értette, hogy az író a család legérzékenyebb tagja nem bírja el halálos sebesülés nélkül a család tragédiáját. »Kinek írunk?« – mondta néha, kérdezte hangosan, szóval és írásban. Lelkek tárultak feléje, pályájaegyenesen ívelt, olvasták, elismerték. Író volt, magyar író, tehát szerény, szerzetesien szerény életben; egyszerű életet élt, mint egy kishivatalnok, nem vágyott szerencsésebb és könnyű sikerek szárnyán emelkedő pályatársai diadalaira és eredményeire. Itt akart élni, a családban, amelyheztartozott; itt akart meghalni. Csak a lelke volt igényes. És igényeket akart kelteni a lelkekben, melyekhez művével szólott. Magyar volt és európai; ez ma frázis már. De az ő magyarsága éseurópaisága csodálatosan vegyültek, izgalmas keverékbe állottak össze. Író volt, azzal a sajátos, megfejthetetlen erővel mondta el vágyait és tapasztalatait, amely, egy kis nép nyelvének varázsos elkülönözöttségébe rögzítve, mégis egy világhoz szól, minden nyelvű és színű emberhez. Olyan erővel volt író, olyan felelősségérzettel, úgy vállalta a szerepet, mint aki tudja, hogy egyetlen példányban él csak a földön, feladatát senki nem végezheti el helyette. Mit ad egy költő a világnak? Az álmot, a látomást. Kosztolányi látomásaiban minden kép élesen megvilágított, valóságszerű. A világosság írója volt, az értelem költője. […]

Egyik legnagyobb írónk fekszik e pillanatban a ravatalon. Délelőtt, kórágya párnáin elfektetve, megmutatták a rettenetes kín gyötrelmeitől kisimult, hideg, nagy homlokú, titokzatos fejét. Sokáig néztem. Szegényedünk, gondoltam. »Kinek írunk?« – jutott eszembe kérdése. Mert van valami rejtélyes, nagyon nemes, nagyon szomorú cinkosság az írók között; titokban egymásnak írunk, reménytelenül. Egy író feküdt előttem, pályatárs, barát, Dide; már messze, messze, abban a derengő valóságban, ami az emberi szellem egysége. Már odatartozott, ehhez az egységhez; művét e pillanatban kiemelte a halál az érdekek és viták zavarából, s átnyújtotta az időnek. Ott megmarad. Halott arca fölé hajoltam, s eszembe jutott egyik utolsó üzenete. »Vigyázzatok« – mondta a nyáron, halálos betegen, tördelve a szavakat és rekedten. – »Vigyázzatok« – mondta – „a magyar irodalomra«. – S mosolygott, mint aki tompítani akarja az »üzenet« komor pátoszának zengését. – Jó« – mondtam, ugyanabban a hangnemben, összeszorult torokkal, s mosolyogva, ahogy nagybetegekkel beszél az ember – »majd ha itt lesz az ideje, megmondom, hogy ezt üzented«. – Most itt van az ideje: megmondom, hogy ezt üzente.”
 

Forrás: Az Újság, 1936. november 4., és: Kosztolányi Dezső az élő költő. Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, Budapest: Révai, 1936, 40-41.

 

[Vissza az anekdotákhoz]