Kosztolányi Dezső: Nagy-Balogh János

 

//mek.niif.hu/04300/04385/html/eletrajz.htm

A halálozási hírek közt olvasom – nem ünnepi betűkkel –, hogy Nagy-Balogh János festő szívszélhűdés következtében meghalt a Szent István-kórházban, negyven és egynéhány éves korában. Tudják róla, hogy tárlatokon sohase állított ki, különc módjára élt és „halálával veszteség érte a magyar festőművészetet.”
 
Erről a rejtélyes és nagyszerű magyarról részletesebben kell írnom, mert – becsületes és komoly hitem szerint – egyik legkülönb volt minden magyar piktorok között és míg sokan csak „művészpolitikát” míveltek, művészhez méltóan alkotott. Életében szerényen és egyszerűen megkért a hallgatásra. Én pedig hajlottam a kérésére. Sokkal inkább tiszteltem művészi magányát, mely – úgy látszik – lelki szükség volt a számára, mint a köz érdekét, mely arra ösztönzött volna, hogy kikiáltsam a nevét s rászabadítsam a műbírákat és a műbarátokat.
 
Másfél évvel ezelőtt láttam első képét egy festő barátom műtermében, sok készülő vászon közt, a földön: egy kis önportrét. Az első benyomás megdöbbentő. Egy fej mered elénk, melyet az élet minden sanyarúsága megmunkált, keményen és jelentősen, alig színezve, a fekete és fehér festék változatával és azzal a diadalmasan összefogó művészettel, mely elállítja lélekzetünket. Ez sikerült. Valakinek sikerült megrögzíteni az időt és kiragadni áradatából valamit, ami elmúlt. A rajz biztos. Semmi tétovázás ott, ahol határozottnak kell lenni, a művész a különböző megoldások közt megtalálta az egyetlent. Kérem olvasóimat, ne gondoljanak valami „tehetség”-re. Tehetség sok szaladgál ezen a bús földgolyón, aki kitüntetéssel járta végig a párizsi vagy berlini festőiskolákat, aranyérmeket nyert, aztán festett „merész realista modorban” vagy pointilista utalásokkal, vagy széles ecseteléssel. Ő nem tartozott semmiféle iskolához. Egész ember volt, az ember, akinek festenie kell, különben elpusztul. Járt külföldön, de onnan semmit se hozott. Képeiről csak az erejének feszülése érzik. Az, hogy minden munkája valami végzetes kiszakadás a semmiből, mely környékez bennünket és az, hogy amit teremtett, annak szükségszerűen lennie is kell.
 
Hányan tudtak munkáiról? Nem sokan. Néhány jövőre készülő, komoly, fiatal festő úgy beszélt róla, mint a legnagyobbról, aki a mai piktúrában ősi tehetségével, rembrandti egyszerűségével hat. Egy napon összehoztak vele. Katonaruhában állított be. Hadirokkant volt. A háború első napján, immár vénülő fejjel, katonának jelentkezett, még pedig közkatonának, mert iskolai végzettsége nem volt, az önkéntességre nem tarthatott számot. Végigküzdte a háborút, mely nagyon érdekelte. Egy ütközetben sebet kapott, a jobb karja megbénult és halála napjáig nem tudta kezébe venni az ecsetet.
 
Maga az ember a testi megjelenésében épp olyan megdöbbentő, mint a művészete. Képzeljenek el egy negyvenéves középtermetű férfit, a lépése fürge, az arca himlőhelyes, az orra cyrano-szerűen nagy, a haja szög, a szeme pedig – virgonc és kicsiny, kék szeme – szinte röhög az életkedvtől, a látás részegségétől. Aki szembenéz vele, majdnem zavarba hozza. Harsogóan nevet, tele tüdőből. Egyáltalán nem a „nagy művész”, a „mester”. Mikor elmondom, milyen hatást gyakorolt rám a művészete, természetesen fogadja a hódolatot, bár eddig nem igen lehetett alkalma ilyen őszinte szavakat hallani. Nem szerénykedik, de nem is nagyon örül. Ő biztosan, minálunk pontosabban tudja, hogy kicsoda. Esztétikai műveltsége majdnem semmi. Valahol a mélye legmélyén, az ösztöne ideggócaiban érezheti az erejét. Másként egyensúlyozott lélek és bölcs is.
 
//mek.niif.hu/04300/04385/html/eletrajz.htmHúsz éves korában szobafestő volt. Ekkor annyira vágyott festeni, hogy a munkabérének felét félretette – évekig kenyéren és vízen élt – aztán mikor egy kis összeget kuporgatott, kiment a müncheni festőiskolába. Itt harminc forintból éldegélt, három hónapig. Kenyeret eszik és forró vizet iszik rá. Igénytelensége később valahogy életelvévé válik. Évek múlva már tárlatokat nyithatna és könnyen ölébe csöppenhetne egy csinos vagyonka, ellenben ő titokzatos makacssággal nem mozdul el kispesti szobájából, melyet maga takarít húsz év óta. Egy tábori ágy, két rozoga konyhaszék, egy alacsony vaskályha minden bútorzata s egy kancsal cselédtükör, melyből az önarcképét festette, számszerint vagy huszonötöt. Ha beletekintünk ebbe a tükörbe, a vonásaink eltorzulnak és nem értjük, hogy dolgozhatott innen. Semmiesetre sem másolt, hanem szerkesztett. A képzelete álmodta vissza magát a zöldtükörből, a lírikus vallott. Soha más portrét nem festett, csak a sajátját. Maga főzött a kis tűzhelyen is, többnyire babfőzeléket, melyből rengeteget evett s reggel több liter teát, melyet lehűtött és aztán napközben hidegen iszogatott. Kispestről gyalogszerrel járt be Budapestre, mert a villamos pénzbe került.
 
Ne higyjék azonban, hogy aszkéta volt. Rajongva imádta az életet, „Egy ember, akire a külvilág csakugyan létezik”. Milyen gyermeteg mohósággal néz meg és vesz észre mindent és milyen hiánytalan élvezettel szívja a szivarját, mellyel előbb megkínáltam. Különben nem igen szokott szivarozni sem. Míg nézem az arcát, szeretném megrajzolni a magam eszközeivel, a lélekismerettel és az idegen életek sejtésével ezt a rejtelmes emberi portrét. Vajon miért él így? Azt mondja, hogy „még nem kész és nem jött el az ideje.” Érzem, hogy nem mond igazat. Maga is nagyon jól tudja, hogy amit elérhetett, azt elérte és többre alig futja az ereje. Bizonyára csak ragaszkodik az egyetlen életöröméhez, a magányhoz és az ismeretlensége gőgjéhez. Csak úgy találkozhattam vele, hogy előbb bizalmas barátjainknak megfogadtam, hogy egyetlen szót se írok róla és nem is igen beszélek másoknak. Nem mintha szerény lenne, mert inkább hiú, mint szerény. De egyelőre nem akarja. Én már akkor tudtam, hogy sohase akarja.
 
Rigolya volt ez, egy agglegény bogara, vagy az öntudat alatt munkáló művészi ösztön sugallata, mely védi magát az idegen világgal szemben. Azt hiszem, az utóbbi. Olyan örömei lehettek a homályban, melyeket mi nem ismerünk. Utolsó pillanatig őrizte a birodalmát, egy bölcs önzésével. Könyveket nem olvasott. A magányban élő és társaságba nem járó emberek zavarával első pillanatban Zoláról kezdett beszélni, nyilván udvariasságból, hogy az írónak kedveskedjen. Később észrevettem, hogy nem érdekli őt és egyáltalán nem is olvasta. Aztán a jobb karjáról mondott egyet-mást, mely a háborúban megbénult és most villanyoztatja. De úgy vettem ki a szavából, hogy a gyógyulás se nagyon sürgős neki. Soha ilyen gazdag és elégedett embert nem láttam. Se az emberek véleménye, se a művészet, se a beteg karja nem érdekelte őt, csak a látás, mely kispesti hosszú sétáin nagyszerű munkát adhatott teremtő erejének, csak az asztalom, a maga formáival, csak a piros doboz, melyen végigfeküdt a napfény, csak a zöld kályha s sarokban az arcok körötte az élet, melyet egyenrangú alkotó volt. Gyanakodva nézett azokra, akik közelébe akartak férkőzni, hogy kinyissák a szemét és leszoktassák különcségeiről. Nem adta el a képeit és nem házasodott meg. A korlátjait féltette. Mert a lángész nem a mindent megértés, mint ahogy sokan hiszik, nem a tág befogadás, hanem inkább a korlátoltság, a magábazáruló, magábafutó kerekdedség. Erre vigyázott szüntelenül ez a szemérmetes és bölcs debreceni magyar, ez az ősien keresztény lélek, ki se a hírtől, se a jóléttől nem engedte magát megváltatni, minthogy a megváltás műve az ilyen ember számára befejeződik abban a pillanatban, mikor születik és mindjárt üdvözülten adhatja magát oda hivatásának, a műnek, az alkotásnak. Külső dolgokkal nem kell foglalkoznia. A képei mennyországában él, melyektől semmi kincsért sem akart megválni.
 
//mek.niif.hu/04300/04385/html/eletrajz.htmVannak még különös emberek ebben a silányul egyszerű korban is. De nem azok, kik egy életen át kiabálnak, hogy népszerűtlenek, míg végül mindegyik csak arról kiabál, hogy milyen népszerűtlen. Ismerem ezt a művész-típust, és mélységesen megvetem. Vannak még gyermeteg művészek is. De nem azok, kik költséget és fáradságot nem kímélve selypítenek vén korukig. Nagy-Balogh János nem közéjük tartozott. Ő nem csinált sportot, reklámot, stílust a remeteségéből sem. Szerette azt, mint valami szakadt ködmönt, mely hozzánőtt a testéhez, és ragaszkodott hozzá kétségbeesett erővel. Életében mindössze ötven-hatvan képet festett, főképp önarcképeket és csendéleteket s mindössze százötven rajzot hagyott hátra. Képei alá még a kézjegyét se írta. Nevetve mondta, hogy a műtörténészek majd kisütik, hogy ki a festő. Első szűzi borzongásait féltette még a jövendőtől is. Mindezt csak a koporsójánál írhatom meg.
 
Most pedig elfog valami babonás érzés. Csak a képei jelentik őt nekem, azok a festmények, melyek halhatatlan daccal üzennek hadat a halandóságnak. Az életét, bármennyire foglalkozom vele, nem értem.
 
Tulajdonképpen egyetlen egy lángészről se tudjuk, hogy ki volt.
 
 

 

 Kosztolányi Dezső: Nagy-Balogh János, Új Nemzedék, I. évf. 48. sz. 1919. nov. 25., 1-2.