Karinthy Frigyes: Eltemettük Kosztolányi Dezsőt (részlet)
„Kinek meséljem el, hogy annak lássa, aminek látni kell – kit érdekelhetne mohóbban, szilajabban, okosabban és nemesebben, mint Téged, Didus, a temetésed, amiről megígértem, hogy beszámolok? Mert próbáltam erre gondolni és amarra az élők közül és kisült, hogy mindig újra az jön ki belőle, ahogy ott állok, koporsód mellett a könnyezők között: mit szólnál, Didus, a temetésedhez? Mert ez már, úgy látszik, nem megy másképpen, s ez már így lesz velem, egy életen át, nem segít rajta, hogy meghaltál: ha valami nagyszerűen szépet, vagy nagyszerűen szomorút látok, élek át, vagy akárcsak hallok vagy olvasok – gépiesen jelentkezik a kérdés, mit szólna ehhez Desiré? Aminthogy, ugye, Nálad is sokszor volt ez így: ezt el kell mesélnem Fricinek. Hiszen egy életen át játszottunk, mindig játszottunk, izgatottan és lelkendezve, a Szerepet játszottuk ezer álarcban, mélyebb szenvedéllyel, mint a tulajdon magánéletünk komédiáját.
Egymásnak játszottunk, egymás közönsége s színésze s ezer szerepben a téma mindig ugyanez volt: a konvenciók mérhetetlen üressége és értelmetlensége. Húszéves korunkban aztjátszottuk, hogy két húszéves fiú vagyunk: Kosztolányi Ádám és Karinthy Gábor, apáink, a kivénült
írók, meghaltak, vagy eltűntek és most miénk az élet, miénk, akik meg se születtünk. Aztán sok mindenki voltunk még, mások, idegenek, más korban és időben és helyen és megint magunk, öregen és fiatalon, szegényen és gazdagon, csak másutt, mindig másutt és másképpen, ahogy a komisz valóság diktálja a tér és idő kegyetlen ketreceiben. Ültünk egymás halálos ágya mellett és álltunk egymás temetésén, s mondtuk és éltük a konvenciókat és fuldokoltunk s a könnyünk csurgott a nevetéstől.
Most már látom: nem a halált nevettük ki, hanem az életet.
Emlékszel, Didus, a legutolsó temetésre, ahol együtt voltunk? Egy nagyon kedves barátunkat temették, akit mind a ketten gyöngéden szerettünk. Könnyes volt mindkettőnk szeme, de egyszer csak, ott a ravatal szélén, megbotlottam valamibe: lenyúltam érte és szótlanul megmutattam Neked: egy darab szépen csomagolt toalettszappan volt. Egymásra néztünk és szótlanul kifordultunk a halottasházból, hogy botrány ne legyen – ugye, csak mi ketten tudtuk és éreztük a homéri komikumot, a kimondhatatlan értelmetlenséget, amivel ez a tudjisten honnan odakerült szükségleti cikk jelképezte nekünk élet és halál összefüggését.
Didus, a Te temetéseden nem történt efféle furcsaság, ha csak az nem, hogy látod, én álltam ravatalodnál, s nem Te az enyém mellett, de hát nem mindegy?”
Forrás: Az Est, 1936. november 7.