Hunyady Sándor: A költő halálához (részlet)

 

„Bejött a kávéházba, leült az asztalhoz, feketekávét kért a pincértől. – Átment az Andrássy úton. – Színházi főpróbán a gardróbnál a kabátjáért tusakodott. – Élt, hatalmas teste fürgén mozgott, kedvesarca csupa szellemes vidámság. – És az ember tudta róla, hogy meg fog halni, meg vannak számlálva a hónapjai, talán a hetei, kérlelhetetlenül el kell utaznia közülünk.

Költőknél az ilyesmi nem maradhat titokban. Valahol kifolyt a dolog. Operálták.Stockholmba ment rádiumkúrára. És amikor hazajött, már háromszáz barát rejtegetett szorongása fogadta. Mikor fog rajta meglátszani valami, mikor kezdődnek végső szenvedései?

Az emberek körülbelül tudták, hogy mi van vele. De vajon tudta-e ő? Valószínűleg.Nagyon gyanakvó volt, és páratlanul intelligens. Emlékszem jól ifjúkorának hipochondriáira. És azt is hallottam Simon Béla tanártól, akinek legelőször mutatta meg a foghús-daganatát, hogy milyen kialakult gyanúanyag volt Kosztolányiban, már a betegségének első pillanatától fogva. Mármost nem hiszem, hogy ezt a gyanút később elolthatta volna benne, akár a legkörmönfontabb orvosi megnyugtatás. Hiszen maga is orvos volt félig, jártas a természettudományokban és a szimptómák szaporodásával bizonyosan világos kórképet alkotott magának az esetéről. […]

Nem tudom ellenőrizni, hogy igaz-e. De azt hallottam, hogy a legutolsó időkben, egyik látogatója, talán éppen Karinthy, egy darabka gézzel megtörülte a tehetetlenül fekvő beteg verejtékező arcát. Kosztolányi már nem tudott beszélni. De még volt kedve hozzá, hogy szójátékban köszönje meg a figyelmességet. A szeme pajkosan fölcsillant és gyönge kezével fölírta egy papírlapra: »Gézcsók!«

Íme a költő. Hol van a világon az a haldokló hadvezér, aki végig ilyen kapcsolatban tudna maradni a mesterségével.

Ez is megtörténhetett. De a legtöbbször mégis olyan hírek szivárogtak ki betegágya mellől, hogy nagyon szenved és kétségbeesetten könyörög az orvosának: élni akar, hosszabbítsák meg
bármi áron az életét. […]

Hirtelen eszembe jut, bármilyen torz dolog, hogy milyen ádázul, milyen kísértetiesen peches kártyás volt Kosztolányi. Bakk korszakában igazán mindenét elvesztette. Isten csodája, hogy a becsületéhez nem nyúlt hozzá. Még én is nyertem tőle. József körúti hónapos szobájában kettes makaót játszottunk egyszer, és elnyertem harminc koronáját. Amikor mindene elúszott, összetépte a kártyát. »Szörnyeteg«-nek nevezett, és sírva fakadt a dühös kétségbeeséstől. Lefeküdt a díványra, tenyerébe temette arcát. Kíváncsian föléje hajoltam, csakugyan sír-e. Sírt. Valóságos könnyekkel, mint egy gyermek. Meglepetve néztem és mellére tettem egy tízest a nyert pénzből. Bevallom, úgy meg voltam döbbenve, hogyha tovább sír, visszaadom az egész nyereségemet. De erre nevetni kezdett, kicsúfolt, hogy »hólyag« vagyok. Fölállt, föltette kis kerek kalapját, és elmentünk valahová megkeresni Karinthyt, aki már akkor nélkülözhetetlen párja és versenytársa volt, akin, amint mondta: »mérte magát«.”

 

Forrás: Magyarország, 1936. november 5.

 

[Vissza az anekdotákhoz]