Füst Milánné és Radákovich Mária visszaemlékezései (részlet)

 A hangfelvételt készítette: Vargha Balázs*

 

[Radákovich Mária:] Kosztolányi Dezsőnek írjak én levelet? Mert Kosztolányi Dezső a magyar nyelv szerelmese volt, és én… Hozzá képest hogy írjak? Itt nem lehet mást, csak úgy írni, mint ahogy beszélnék. És akkor – elhatároztam – úgy írtam hozzá, mintha beszélnék hozzá.

[Vargha Balázs:] De ezek a levelek sehol sincsenek.
 
[Radákovich Mária:] Azok az ő koporsójában vannak. Erzsit [Füst Milánnét] kértem meg, hogy tegye be a koporsójába. Úgyhogy a feje alá tette őket. Külön engedély kellett a temetőben, a temetői hivatalból, hogy betegye. És Erzsi odatette. Azt mondta, olyan borzasztó volt látni azt a szeretetet – mert nagyon szerette Kosztolányi Dezsőt… És azt mondta, úgy félt egy ideig. Mert jóval hamarabb kiment, mint jöttek… És egyszer csak látta Gellért Oszkárt. És attól félt, hogy Gellért Oszkár meglátja ezt, és valamit csinál vele. Azt mondta, nem tudott egy pillanatra mit válaszolni…
 
[Vargha Balázs:] És miket írt ezekben a levelekben? Mire emlékszik vissza?
 
[Radákovich Mária:] Semmire. Azt írtam, ahogy például most magával beszélek. Úgy írtam neki, mintha beszélnék. Valószínű, azt írhattam, hogy nem tudok másképpen írni, csak úgy, ahogy beszélek. Beszélgessünk
.
Nem tudtam hogyan szólítani. Valószínű azt is megírtam, nem tudtam, hogyan szólítsam. Soha a nevét ki nem mondtam. Szép szerelmünk alatt nem mondtam ki egyetlen egyszer se, hogy Dezső. Soha. Drágám. Vagy mondtam, hogy kedves, vagy valami mást. De soha azt a szót, hogy Dezső, ki nem mondtam. Most is csak úgy beszélek, nem tudom mondani, hogy Dezső. Csak Kosztolányi Dezső. […]
 
[Vargha Balázs:] Elmondaná ezt a történetet, Erzsi?
 
[Füst Milánné:] Mikor Dezső már komoly beteg volt, átadott nekem egy igen komoly, nagy csomagot. Mint egy kispárna, akkora volt a csomag, s azt kérte, hogy esküdjek meg, hogy ezt az ő koporsójába, a feje alá kell, hogy tegyem. Őriztem, és egy órával korábban mentem ki a temetésre, hogy eleget tehessek ennek, mert gondoltam, hogy akkor módomban lesz. Nem tudtam, annyira meg voltam törve, hogy nem figyeltem arra, hogy hirdetve volt – azt hiszem –, hogy előbb lehet elbúcsúzni. Úgyhogy akkor, mikor én egy órával hamarabb kiértem, kint volt már nemcsak Kosztolányiné, de Gellért Oszkár és sok író, akik – úgy látszik – őrizték a koporsót. Ahogy ez lenni szokott: tiszteletadásként megjelentek. Kosztolányiné is ott állt, és tudtam, hogy én nem mehetek oda, és nem tehetek eleget ennek, de mindenképp eleget akartam tenni, mert megígértem. Körülnéztem, és Gellért Oszkárt megszólítottam, hogy itt van egy csomag, amiről Dezső megesketett, hogy a koporsóba, a feje alá teszem. Én nem mehetek oda, mert Kosztolányiné tudja, hogy mi van itt, őt kérem meg, hogy legyen szíves, és tegye ezt oda. Ő megígérte. Azóta ez mindig bánt engem, mert most, amikor meghalt Gellért Oszkár, fölmerült bennem, hogy nem tette oda, hanem ott van a hagyatékban. Beszéltem a feleségével, hogy a levelezés közt nincs-e egy csomag, ami le volt pecsételve, és amin rajta állt… Azt mondta, hogy nincs. Nem tudok róla többet. Gellért ígérte. Hogy megtette-e, vagy ezek a levelek hol vannak, mi lett velük, nem tudom.”
 
 


Forrás: PIM Hangtára, K03009 
 

[Vissza az anekdotákhoz]